20.12.2013.

Egy régió sorsa

Lehet, hogy már másfél évtizede létezik, de újabban egyre kevesebbet hallunk róla

Németh János (SU&Surround) Tény viszont, hogy annak idején – valahol a múlt század kilencvenes éveinek második felében – megalakult. Néhány dél-magyarországi és kelet-romániai megye, meg Vajdaság alkotja. Három ország, és négy folyó – indokolták az alapítók. A neve így lett Duna-Körös-Maros-Tisza, azaz rövidítve: DKMT.

Azzal a céllal hozták létre, hogy az országhatárok átjárhatóságának egyszerűsödésében bízva, élénk és kölcsönösen hasznos együttműködés alakul ki a határ menti települések, az ott élő emberek között. Vajdasági részről akkor Boško Perošević, a később zavaros körülmények között meggyilkolt tartományi kormányfő írta alá az alapító okiratot.

Szép és nagy reményekkel kezdődött a munka, mindenki bízott a sikerben, abban, hogy az EU jótékony támogatásával, nem kevés anyagi ösztönzésével beindul egy tényleg európainak látszó, az Unión belül már működő gyakorlat. Tervek készültek, programok és projektumok, tanácskozás tanácskozást követett, még Berlinbe is eljutottak közel egy évtizede a regionális együttműködés képviselői, de…

Az igazi eredmények sehogyan sem jöttek, annak ellenére sem, hogy szóbeli ígéretekből nem volt hiány. A magyar és a román oldal diplomatikusan próbálta firtatni, hogy az Európai Unión kívüli Szerbia északi tartománya miért nem képes hatékonyan részt venni a közös munkában, amikor éppen neki lehetne a legtöbb haszna a határokon átnyúló, sokoldalú együttműködésből, neki kellenek legjobban a másképpen meg sem szerezhető uniós pénzek. A magyarok és a románok is rendszeresen elmondták, hogy az európai előcsatlakozási alapokból mennyit profitáltak éppen a már uniós tagországokkal határos vidékek, de sehogyan sem derült fény a vajdaságiak bizonytalankodásának igazi okaira. Végül aztán mégis elő kellett állni a „farbával”: Belgrád akadályozza a projektumok megvalósítását. A minisztériumok ugyan minden esetben rábólintanak az elképzelésekre, de aztán az utolsó pillanatban behúzzák a kéziféket. A szomszédok – akik immár jó barátai lettek a vajdasági szakembereknek –, sehogyan sem értették meg, és nyilván ma sem fogják fel, miért jó az önállóság korlátozása, vagy megvonása, miért nem hagyják a vajdaságiakat előrelépni, amikor az egész ország jobban járhatna. Belgrádnak is érdeke lenne – magyarázta a temesvári szaki -, majd hozzátette, hogy a kelet-szerbiai régiókkal (Bor, Zaječar) hasonló gondjaik vannak. „A nagy fokú központosítás káros, az önök országának vezetői önmaguk és népük ellen dolgoznak” – mondta egy alkalommal borozgatás közben, a hivatalos programon túl az egyik régi vágású partner, aki ugyanúgy elvtársból lett úr, mint az újvidéki delegáció tagjainak egy része.

Belgrádban azóta már cserélődtek a kormányok, változtak a miniszterek, de a politikai hozzáállás változatlan: az Európai Unión belül virágzó regionális együttműködés érdekes, talán szép meg hasznos is, de mi nem engedjük, hogy holmi kisvárosok, pláne falvak vezetői tárgyalgassanak a településüktől néhány kilométerre levő külföldi falvak és városok vezetőivel. Arról sem lehet szó, hogy a közös projektumokra nyert pénzek sorsáról a minisztériumok nélkül döntsenek. Hiába győzködtek a tartományiak, hogy itt céleszközökről van szó, amelyek felhasználását a lehető legszigorúbban ellenőrzik a brüsszeli bürokraták, meg hogy Bukarest és Budapest nem avatkozik bele a régiót alkotó megyék vezetőinek munkájába, csupán tájékoztatásra kötelezi őket – Belgrádban eddig hajthatatlanok voltak.

Félek, hogy már késő, meg értelmetlen is visszafelé kutatni, de talán szem- és bicskanyitogató statisztika is készülhetne egyszer arról, hogy a túlzott centralizálás – csupán ezen az egyetlen területen – mekkora károkat okozott az itt élő embereknek. Mi mindentől estek el, mennyivel előbbre járhatnának, ha az országos, központosított hatalom, nem akadályozza őket az amúgy egyre gyümölcsözőbbnek látszó, egyre nagyobb haszonnal kecsegtető, határokon átnyúló együttműködésben.