27.11.2018.

Bonyolultak ezek a Vajdaságiak

Bonyolultak ezek a Vajdaságiak
Ovde ko još nije poludeo, taj je lud
Dózsai József (Society/Society) És jó tudni, hogy ma sincs másként... Vegyük alapul a népszámlálást. Amikor azt megengedi az éppen uralmon lévő rend, akkor beiktatják a nép anyanyelvét, vagy megkérdik, hogy minek titulálom önmagam. Kiderül, hogy a nemzetiség nem születéskor dől el, hanem az etnikai hovatartozás személyes döntés kérdése, sőt más anyanelvű is titulálhatja magát bizonyos nemzethez tartozónak, ha éppen úgy dönt. A népszámláláskor tehát mindez szubjektívvá válik – az adatok például nem használhatók fel arra, hogy kimutatható legyen hány horvát él Szerbiában, mert számos bunyevác és sokac deklarálja magát horvátnak, mások makacsul kitartanak etnikumuk egyedisége mellett. Vagy például mit kezdjünk a magukat még mindig „jugoszláv” nemzetiségűnek titulálókkal, vagy azzal a jónéhány „marslakóval” akit a szerbiai népszámláláskor összeírtak (úgy tudom komoly számú egyénről vany szó, tehát sohasem tudni mi van a háttérben!).
Ez a dolog most is naprakészen aktuális, mert nemrég konkrét problémát vetett fel a Nemzeti tanács választásának szavazásán. Elsősorban nekem, a gyakorlatban. Ugyanis a szavazóbizottságnak magyarul köszöntem amikor a terembe beléptem és a háromnyelvű meghívólapomat átnyújtottam. Köszönhettem volna bátran a Szabadkán érvényes hivatalos nyelvjárások közül horvátul is – hogy Bok’ – , főleg mert közben kiderült, hogy a teremben senki sem magyar. De mivel már elhangzott a „jónapot” köszöntés, kezembe nyomták a magyar nemzeti tanácsra vonatkozó szavazólapot. Ezzel az erővel, ha a köszönésem ’faljen Isus lett volna, a bunyevác-cédulát kapom?
Az is érdekes kérdés, hogy a csak Vajdaságban nyilvántartott nem kevesebb mint 26 nemzeti kisebbség közül hány szavazhatott Szabadkán (egyébként Szerbiában a 2011-es népszámlálás alapján megállapított hivatalos szám 22 olyan kisebbség, amely Nemzeti Tanácsot alapíthat: a ruszinok, albánok, romák, bosnyákok, románok, szlovákok, csehek, askáliak, egyiptomiak, németek, bolgárok, bunyevácok, vlahok, magyarok, ukrajnaiak, görögök, lengyelek, szlovének, horvátok, montenegróiak, macedónok és oroszok). Nos, a kéri szavazóhely asztalán végignézve legalább 10 különféle színű lapot láttam („Ker” helyi közösség).
Ki és milyen alapon döntötte el mely nemzetek szavazhatnak Szabadkán? Jó, persze tudom én, hogy előre elkészített szavazólisták vannak (az ún. „posebni birački spisak”) amelyekre a polgárok kötelesek bejelentkezni, de ez a nemzetiségi kavalkád bonyolulttá, alig átláthatóvá teszi az egészet. Sőt, mivel a szavazók listáját pártemberek címekre látogatva a szavazás előtti napokban „ellenőrzik” (csak úgy, tiszta jószándékból, hogy még élünk-e) ez nagyonis politikai nyomásként és nem „szabályokért aggódásként” élhető meg. A szavazás napján SMS-ben érkező felhívásokról nem is beszélve, nem emlékszem, hogy bárkinek megadtam volna a telefonszámom...
Értem én, hogy nemzeti érdek, meg minden, de félő, hogy ezzel a pillanatnyilag még csodás módon érvényben lévő szent jogunkkal, az anyanyelv szabad használatának jogával is – politikai játszmákat csinálnak. És ez nem korrekt, amire főleg nekünk, akik multinacionális közegben élünk muszály rámutatnunk, mert ha elhallgatunk dolgokat, akkor vizezzük a valóságot, sőt olyan mintha hazudnánk.
De vissza magára a szavazásra. Szó ami szó, kifelé menet meg is kísértett, hogy rákérdezzek: „Az anyám bunyevác, jogom van a bunyevác-nemzeti tanácsra is szavaznom?” ...Hiába, bonyolultak ezek a Vajdaságiak!
S ha már itt tartunk, óriási cirkusz volt az Orosz nemzeti tanács választása is – az idei ujdonság Szerbiában. Több oroszul alig tudó szerb polgár hirtelen „orosz” lett meg nem nevezett, illetve banális indokokkal (például, a „háborúban oroszok szabadították fel a városom” és hasonlók). Pedig nem más van az egész hátterében mint a nagyobb testvér felé fordulás – a „Nas i Rusa petsto miliona” vicces mondása, hogy mi és az oroszok, közösen 500 millióan vagyunk! Gondolkodom, hogy belépjek ebbe is, kijár nekem, hiszen nagyanyám orosz volt, tehát bennem is csordogál némi keleti-szláv vér. (Már mondtam, hogy bonyolultak a Vajdaságiak?) Igaz oroszul alig tudok, de hát az alakuló nemzeti Tanácsban ez nem is követelmény, ami viccessé, enyhénszólva botrányossá tette a felhajtást. Kiderült ugyanis, hogy Szerbiában nem is él elég „igazi” (autentikus) orosz ahhoz, hogy ez a Tanács rendesen működhessen. Az alapítók és a kisebbségekkel megbízott minisztérium sajtókijelentései alapján mindez arról szól, hogy „lendít majd az orosz kultúra ismeretén”. Szimpatikus cél, de így? Vagy inkább azt akarta a miniszter úr mondani, hogy lendít majd az oroszok beruházásain? Vajon (a szerbiai fejlemények ismeretében) az orosz fél ugyanolyan komolysággal viszonyul majd szerbiai kisebbségéhez, mint ahogy a magyar a sajátjához a Bethlen Gábor Alappal vagy a Prosperitatival?
És ezzel el is értünk a magyarokhoz, saját népemhez. Akiket manapság legalább olyan kényes belülről kifelé kritizálni, mint más népeket külső szemlélőként. Manapság divatos a másság kritikája, ez alól miért épp én legyek kivétel. De biztos, hogy morálisan az ember jogosultabb saját nemzetét kritikai szemle alá vetni, mint a többit.
Frankón kimondva: sok olyan korszerű hibát követünk el, illetve követnek el a nevünkben, mint a második világháború idején, amikor nemcsak mi (magyarok) fizettük túl nagy árát a hülyeségnek, de pökhendi mellveregetős nemzetpolitikánkkal más népeket is nyomorba döntöttünk. Ugyanez az irányzat – mondjuk ki bátran, a nemzetszocialista – akarja ismét „kiegyensúlyozni” az alkonyuló, de meghalni valahogy mégsem akaró kommunista szemléletet. Emiatt, vagyis a nacionalizmustól menekülve értelmiségi fiatalok tömörülnek baloldali csoportokba, mintha semmilyen más opció nem létezne a két irányzat, a bal- és a jobboldal között. Ez van most Magyarországon, és elkeseredés okozza ezt, nem értelmi űr. Mert okos nép vagyunk – és minden olyan ideológiának, amely nem állta ki a történelem próbáját lehetne, és van is értelmes alternatívája! Csak meg kell keresni, ehhez azonban használni kellene a sütnivalót amellyel a Teremtő mindannyiunkat önzetlenül megajándékozott, nemre, korra – nemzetiségre – való tekintet nélkül.
Az persze igaz, hogy az irányzatokat is ugyanúgy meg lehet racionálisan magyarázni, mint az arany középutat. A bal- és jobboldalnak egyaránt megvannak a gondolkodói, sőt a filozófiája. De mi az arany középút? A két irány között szögesdrót van kifeszítve, amelyen a „liberálisok” beszívott hippik módjára próbálnak üldögélni. Igaz, a madár is rászáll a szögesdrótra pihenni, de aztán tovaszáll. Tehát van egy magasabb, feljebbvalóbb világkép is, amely a „földhöz ragadt” alantas ideológiáktól független. Viszont ez a nemesebb, színesbe (pszichodelikusba?) ívelő ideológia hajlamos az ábrándozásra a jobb világról, miközben a valódi világot inkább a földön két lábbal állók alakítják – még a madarak, vagy az elszállni hajlamosak számára is. És az utópisztikus fantáziákban, álmokban szálldosókat mint a vadászok a madarakat, könnyen levadásszák, hálójukba fogják, sőt ha kell lelövik (ha túl sokat kárognak). Kik a „vadászok”? Hát a militáns bal- és jobboldaliak. Például vegyük utóbbiakat az ún. Pride-on...