Ma már könyvtárnyi irodalma van annak a Szerbiára és az itt élőkre (szerb és nem szerb nemzetiségű polgárra) nézve tragikus eseménynek, amely 2003. március 12-én történt a belgrádi kormányépület oldalbejárójánál. Talán már az események háttere is tisztábban látható, vagy kivehető ebben a balkáni ködben.

A merénylet utáni percekben a lehető leggyorsabban, de ugyanakkor hitelesen kellett reagálni. Ezeknek a mércéknek próbált megfelelni 2003.  március 12-én a 15 órakor kezdődött Délutáni Híradó is, amikor az alábbi jelentést közölte:

Amikor ezeket a mondatokat fogalmazom, csupán annyit tudni, hogz valahol fél 12 körül, de inkább háromnegyed egy tájban merényletet követtek el Zoran Gyingyity syerbiai miniszterelnök ellen. A BBC, a Reuter és a Sky News már 14 óra 20 perckor közölték, hogy a szerbiai kormányfő belehalt sérüléseibe. Legalább két merénylő letartóztatásáról tudnak a hirteleviziók, de mindezt még nem erősitették meg a hivatalos közlemények. A köztársasági kormány 13 óra óta ülésezik, rendkivüli összejövetelt tart a kabinet.

Belgrád polgármestereként járt hivatalosan Szabadkán a szerbiai ellenzéki politikus, akit sokáig azzal vádoltak, hogy a belgrádi pártvezetők közül utolsóként ő evett sült ökröt Palén, Radovan Karadzsitytyal. A szabadkai városházána Kasza József akkori polgármester vendége volt, és itt találkozott Demszky Gáborral, Budapest főpolgármesterével. Forditójuk voltam, igy a találkozó előtt és után is beszélhettem velük. Négyszemközt is, és a fiatal szerb politikussal gyorsan megbarátkoztam. Nem volt nehéz dolgom. Közvetlensége, európai műveltsége képessé tette arra, hogy könnyen kapcsolatot teremtsen minden emberrel. Pincérrel és portással éppúgy, mint miniszterrel, tanárral, vagy polgármesterrel.

Sokáig küzdött a hatalomért. Több mint egy évtizedet töltött harcos ellenzékben a németországi egyetemen doktorátust szerzett szerb értelmiségi. Ragyogó tehetségként jelent meg a köztársaság politikai szinpadán. Szónoki képességeit elvitatták ugyan, de képes volt mozgósitani a tömegeket. 1996-ban is, amikor vele egy sorban meneteltünk, szabadkai és topolyai magyarok, a belgrádi utcákon.

Hitt a gyúzelemben, a demokratikus átalakulás sikerében és elkerülhetetlenségében. Szerbiáért, az ország minden emberéért képes volt és hajlandó sikra szállni. Akkor is ezt mondom, ha patetikusan hangzik, és a gyász, a fájdalom mondatja velem. A szerbiai demokratikus átalakulás vezérét vesztette el benne Szerbia, és akik megölték, még nem tudják, mekkora bűnt követtek el saját népük, az ország minden lakója, és önmaguk ellen is.

Merénylői mögött a bűnbandákat, a szervezett bűnözést kell keresnünk. Azokat, akiket 2000. Október 6-án nem vettek őrizetbe. Mert Gyingyitz, a demokrata, az európai módszerek hive volt. Félek, hogy ez lett a veszte.

A kormányfő meggyilkolása után rendkívüli állapotot vezettek be Szerbiában. Roppant gyorsan megkezdődött a merénylettel gyanúsított személyek körözése. Egy részük még ma is bujkál, de akadnak közöttük gyanús körülmények között életüket vesztett bűnözők, sőt, önmagát feladó főkolompost is találni. Egyszer majd talán mindenre fény derül.

Nézzük most a merényletet követő héten elhangzott kommentárt. Hogyan látta akkor az újságíró a rendkívül izgalmas helyzetet? (Az akkor még minden kedden rendszeresen  közvetített Magánvélemény - közügyben című rovatban elhangzott kommentár kéziratán sem változtattam egyetlen betűt vagy írásjelet sem.)

A többi ismét csak az olvasó dolga.

Ismét felgyorsultak körülöttünk az események.

Már megint naplót vezethetünk, feljegyezhetünk minden velünk, és körülöttünk történő dolgot, gyors egymásutánban zajló eseményt.

Magam is nehezen hiszem el, hogy mindössze egyetlen héttel, egészen pontosan hat nappal ezelőtt mi történt. És hogy azóta miről szólnak a hirek.

Alighanem tényleg sorsfordulóhoz érkeztünk.

Ezúttal ezt szó szerint kell érteni.

A rendkivüli állapot, a fiatal kormányfő elleni gyilkos merénylet ezt bizonyitja.

Valószinű, hogy a miloševići rendszer öröksége csak igy számolható fel. Hogy nincs más mód, nincs másmilyen eszköz. Hogy elkerülhetetlen, pontosabban megkerülhetetlen volt ez az út.

Nem lehetett másképp, nem lehetett demokratikus, európai módszerekkel felszámolni ezt a különös, bűnös hagyatékot.

A kevésbé feledékeny polgár ugyanis nagyon jól emlékezhet a kilencvenes évek legelejére: Arkanra, aki cukrászdatulajdonos volt, meg a népszerű focicsapat militáns szurkolóinak vezére, miközben több európai rendőrség is hiába követelte a belgrádi hatóságoktól a kiadatását. A svédországi bankrabló szabadon mozgott Szerbiában, élvezte a hatalom bizalmát és támogatását. A néhai Jugoszlávia véres  széthullásakor pedig ott volt a harctereken, drukkerekből verbuvált, feltüzelt martalócaival elsőként jelent meg Bijeljinában, a Duna horvátországi oldalán. Erdődön kiképzőközpontot létesitett, és ezt Belgrádban nemcsak tudták és helyeselték, hanem támogatták is. A félkatonai alakulat parancsnokának szabad bejárása volt a belgrádi minisztériumokba. Pénzt és fegyvert, rendőrigazolványt kaptak az emberei. Aki akarta, már akkor felfoghatta: teljesen összefonódott a hatalom a bűnözéssel. Alvilági alakok tűntek fel a parlamentben, büntetlenül uszitottak a szószékről. Közvetitette az állami televizió fasiszta megnyilvánulásaikat. Arkan, Šešelj és embereik voltak a legbeszédesebbek.

Mit tehetett abban a helyzetben, a fasizálódó Szerbiában az egyszerű földi halandó, aki ráadásul kisebbséginek született?

Ellenállt. Felsorakozott vezetői mögé, a választásokon rájuk szavazott.

Számtalan kis csatát, jelentéktelennek látszó ütközetet vivtak meg a vajdasági magyarok is lokális szinten, a helyi önkormányzatokban. Ma már teljesen egyértelmű: ez volt az egyetlen járható út.

Filmek, videofelvételek és fényképek őrzik azoknak az időknek az eseményeit.

Világosan felismerhetők ezeken a dokumentumokon mindazok, akik ott álltak a menet élén, akik vállalták nemcsak nemzettársaik, hanem minden polgártársuk, tehát a más nemzetiségűek és a más vallásúak érdekeinek képviseletét is.

Meg is kapták a magukét ezért a kiállásért a parlamentben szónokló Arkantól és Šešelj vajdától.

Azóta sok minden történt, ahogy azt az előbb mondtam, és most itt állunk, a rendkivüli állapot kellős közepén.

Most már a demokratikus szerbiai hatalom is megértette: civilizált, teljesen jogszerű, mindenképpen legális és jogkövető módon nem számolhatja fel az Európába vezető úton minduntalan akadályokat állitó szélsőséges, visszahúzó erőket. Itt, a Balkánon most még nem elég hatékonyak a máshol bevált módszerek és eljárások.

Arkan özvegyének, a népszerű énekesnőnek belgrádi házában tegnap valóságos fegyverraktárra bukkantak a rendőrök. Alighanem egy egész dandár is megirigyelhetné azt a hadifelszerelést és fegyverkészletet, amit a „szerb csalogánynak" is nevezett hölgy őrzött a néhai férje által összerabolt pénzből épitett giccses, kacsalábon forgó palotában. Feltehetően nem a nótázáshoz kellettek a puskák, a lőszer, a távcsövek, a hangtompitók és a gumibotok.

Hat nappal a rendkivüli állapot bevezetése után ugyanis már egyértelműen bizonyitható mindaz, amit eddig is sejtettünk, vagy tudtunk: A bűnbandák célja a demokratikus átalakulás fékezése és leállitása, a korábbi, a miloševići rendszerben megismert és megszenvedett állapotok újbóli visszállitása volt.

A mostani események tétje tehát nem annyira a jelen, mint inkább a jövő.

Mindannyiunk, különösen pedig gyerekeink és unokáink jövője.

Engem ezért nem zavar a rendőrök fokozott jelenléte, ezért köszönök naponta a munkahelyem előtt őrködő páncélinges, fegyveres rendőrnek is.