A jó múltkoriban megdöbbenten olvastam egy felmérés eredményét, amely szerint a szerbiai egyetemistáknak kétharmada mérlegeli, hogy a diplomázás után Nyugatra távozik, ahol munkáját jobban megbecsülik. Rögtön a vajdasági magyar egyetemistákra gondoltam, köztük milyen ez az arányszám? Nem hiszem, hogy jobb, hiszen, más adatok arról tanúskodnak, hogy ez az elvágyódás még erőteljesebb.

Az anyaország, például a kisebbségtámogatás okán ösztöndíjakat biztosított a vajdasági magyar középiskolás fiataloknak, hogy az ottani egyetemeken folytassák tanulmányaikat. A felmérések szerint a diplomások 80 százaléka nem tért vissza. A kisebbségtámogatásból agyelszívás lett. Az elitutánpótlás ezzel mély válságba került. Attól tartok, a történtek jóvátehetetlenek.

A folyamat a mai napig sem állt le. Egy ismert színésszel találkoztam és felmerült a téma, hogy a kisebbségi politikusok által szorgalmazott tehetséggondozó gimnáziumok tanulói milyen arányban kívánják egyetemi tanulmányaikat Magyarországon folytatni. A színész, akinek a gyermeke ilyen gimnáziumban tanul, gondolkodás nélkül vágta ki: majdnem minden tanuló. Tehát a tehetségápolásból is agyelszívás lesz.

Normális körülmények között mindez nem okozna súlyos gondot. Ha biztosított az utánpótlás, akkor a mobilitás kívánatos, és sok előnnyel jár. Íróként évtizedeken át Európáról álmodoztam, és nem tudtam elképzelni szebb jövőt annál, amelyben a fiatal értelmiségiek évekig barangolnak a nagyvilágban, s aztán visszatérnek a szülőföldre, hozzák magukkal az új tudást és az új ismereteket. Mint ahogy Cs. Szabó László emlékeztette a fiatalokat, a szűklátókörűségbe belevesző fiatalokat. „Tájtudomány, népismeret, falupolitika, munkatábor - írta -, arra szeretném figyelmeztetni jóhiszemű munkásaikat, hogy ama régi papok, akik életüket egy eklézsia kezébe tették le, úgy kezdték névtelen magyar pályájukat, hogy zsidó betűket véstek - és Descartes bölcseletét tanulták Utrechtben." Igen, hazajöttek és az eklézsiának szentelték az életüket.

Szívesen mondanám, így kellene kezdeni a kisebbségi életet, ha nem érzékelném benne az elitek vákuumát. A kilencvenes években a vajdasági magyar kultúrában felbecsülhetetlen űrt teremtett a humán értelmiségiek áttelepülése. Bármi furcsán hangzik, ők voltak a legkövetkezetesebb kisebbségi liberálisok még akkor is, ha sokan közülük a későbbiek folyamán a liberalizmust szitokszóként használták és használják ma is. Liberálisak voltak, mert az életvitelükben, az életminőség megválasztásában a személyes és családi boldogulást, az egyéni érvényesülést és a személyes perspektívát fontosabbnak tartották a szülőföldi kisebbségi közösségi érdekeknél. Szívük joga! Az életükkel mutattak példát abban a dilemmában, hogy mi a fontosabb. Nem vonhatók azonban felelősségre, mert nem választották a nehezebb, kockázatosabb göcsörtös utat, de tény, hogy ezzel megdőlt a szülőföldhöz való hűség szépen hangzó, a kisebbségi irodalomban oly szívesen ábrázolt tantétele, amelyet immár csak a főhivatású kisebbségi politikusok hangoztatnak a különböző díszbeszédekben, továbbá azok az anyaországi politikusok, akik időnként a Vajdaságba látogatnak és szeretnének valami biztatót és reményteljest közölni a köznépnek. Az ő döntésük világossá tette, hogy megdőlt a szülőföldhöz való hűség hagyományos értelmezése. Megdőlt volna ez egyébként is. A felgyorsuló mobilitás mindenképpen buzdította az átáramlást, az átgondolatlan ösztöndíjrendszer nélkül is. Tetszik ez nekünk vagy nem, a különböző szinteken megvalósuló globalista trendek első áldozatai a kisebbségi közösségek, amelyek ennek köszönve mobilis elitek nélkül maradnak.

Az utóbbi időben egyre többet beszélnek a kisebbségi közösség megőrzéséről, vannak, akik az életszínvonal, az életminőség javulásában látják a kiutat, mások viszont azt vallják, hogy nincs időnk ezt kivárni, hanem, a nemzeti érzésből fakadó erkölcsi parancs is megfelelő visszatartó erőt képvisel. A kettő valamiképpen kiegészíti egymást, de hatástalan marad, ha nincsenek olyan kulturális elitek, amelyek a helyi kultúrát, értékrendet megalapozzák, vonzóvá teszik, képviselik, és biztosítják a helyi kisebbségi közösség önbecsülését. A regionális öntudat és a kisebbségi értékvilág szerencsés ötvözete legalább részben mérsékeli az „elvándorlást", illetve feltételezi a „visszavándorlás" esélyét. Ennek esélye a decentralizált anya/országokban sokkal nagyobb, mint a centralizáltakban. Magyarország azonban a Trianon utáni konstellációkban kulturálisan a legcentralizáltabb európai országok közé tartozik, aminek a torzító hatása az országon belül, Budapest és a vidék viszonyában is érződik, a kisebbségi kulturális peremvidékeken pedig drámai következményekkel jár. Nemcsak a humán értelmiségiek áttelepülését stimulálja, hanem a maradók körében az ön/koloniális diskurzust érvényesíti, ami a maradó eliteket hiteltelenné teszi. A magyar kultúrában a központ és a perem viszonya nem a posztmodern világ képletét mutatja, hanem a centralizmust testesíti meg. Magyarországon még a posztmodern is centralista.

A centrum győzelmének azonban nagy ára van, a perem értékrendje kiürül, autonóm kulturális elitek nélkül marad, és ezzel megkezdődik a kisebbségi közösség kulturális ruralizálódása. Ez a Vajdaságban - ahol egyébként is a polgári hagyomány igen gyenge - máris érzékelhető. A kisebbségiek a városmagokból a peremre szorulnak, vagy szorítják őket, kilépnek a központi városi kulturális terekből, s a perifériára szorulás következtében vagy a nagyvárosok közelében lévő falvakba, vagy (ami rosszabb) a munkanélküliséget termelő szigetfalvakba szorulnak. Csökken a gazdasági kezdeményezőkészségük, a vállalkozó kedvük, sérültté válik a kockázatvállaló energiájuk. Nem sokat téved az, aki azt állítja, hogy mindezt a többség kényszeríti rá. Ez tényleg igaz, de csak részben és kisebbségi finitizmussá válik, ha abszolutizálják. A megbecsülendő, de nem elégséges kivételek száma mégis arról szól, hogy ebben a helyzetben is rejlenek lehetőségek. Ugyanakkor az is evidens, hogy a peremre szorulást nemcsak a többség-kisebbség viszonyának függvényében kell vizsgálni, hanem a polgáriasodó kultúra hiányában, a polgárosodást képviselő kulturális kisebbségi elit vészes zsugorodásában is. Olyan elitre gondolok, amelynek bibói értelemben az a hivatása, hogy „az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre, s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon." Ápolja a magas kultúrát, ne pedig, hogy - Bibó gondolatait folytassam - szüntelenül ismételgesse azokat a közhelyeket, melyek szerint a közösség értékei az egyszerű „nép tömegeiben rejlenek".

Az elitek nélkül maradó kisebbségi közösség ruralizálódása azzal a veszéllyel jár, hogy Magyarországot egy önhibáján kívül, polgárosodásra felkészületlen gyűrű veszi körül. Hogy ennek a veszélye nem csekély arról szépen vall egy immár irodalminak számító toposz, amely a vajdasági utakról visszatért anyaországi írók és közéleti személyiségek beszámolóiban, a sajtófotókban és a tévéképsorokban tárul fel. Az idős nénike vagy bácsika meghatódva tekint a fővárosi vendégre. A gyermekei, annak ellenére, hogy sokat szenvednek, ápolják a néptáncot. A folklór lett a kisebbség központi toposza. Archaikus jelenetek ezek, amelyben a víkendező Magyar Turista megtekinti az idegen világba tévedt Magyar Bennszülöttet, akinek különös történetei vannak a szenvedésről, de közben makacsul őrzi a „tiszta forrásokat". Mondjuk, mindez az élethez tartozik. Azonban nem látható sikeres magyar informatikus. Nem látható a világhírű belgrádi magyar orvos. Nem látható a neves magyar matematikus. Nem látható a sikeres szerbiai magyar vállalkozó. És sok dolog még nem látható, főleg az nem, ami Magyarországon is, Európában is megbecsülendő dolog. Az előbbi toposz a meghatározó, amely formálja a kisebbségi önképet is.

(Végel László: Népsabadság, 2010.augusztus 29; képek: Végel László honlapja, Szeverényi Kriszta)

Komentari

Dodaj Novi Pretraga

Dodaj komentar
Ime:
Email:	bez obaveštenjasa obaveštenjem
Websajt:
Naslov:
UBBCode:	-boja-aquacrnaplavafuchsiasivazelenalimunastakestenjastatamno plavamaslinastaljubièastacrvenasrebrnatealbelažuta -veličina-sićušnomaloosrednjevelikoogromno
	Morate navesti anti-spam kod koji stoji na slici.

 

3.26 Copyright (C) 2008 Compojoom.com / Copyright (C) 2007 Alain Georgette / Copyright (C) 2006 Frantisek Hliva. All rights reserved."