Nakon kremacije, pepeo pokojnog stvaraoca biće prosut u Dunav, kod Fruške gore, u prisustvu najuže porodice.

Slede tekstovi koje su na komemoraciji izgovorili Boško Krstić i Karolj Viček.

Granica je njegova glavna tema

Boško Krstić
Ferenc Deak. Još pre tri dana moj, naš živi dobri prijatelj a danas klasik mađarske       
književnosti u nas.

Slikar, pesnik, romanopisac, dramski pisac, novinar, ambasador - proživeo je život kao u scenografiji svoje predstave „Žeđ za vazduhom" u subotičkom Narodnom pozorištu 1971: tavanica nad scenom spušta se sve niže i niže, ostavljajući glumcima sve manje mesta i sve manje vazduha. Srušila se konačno pre tri dana ujutro na Ferenca Deaka.

Prošao je put od rodnog Itebeja 1938, Zrenjanina, Subotice, Novog Sada, Afrike, opet Novog Sada, opet Subotice - rasipajući oko sebe poklone: četrdesetak knjiga, dvanaest scenarija za filmove, dvadesetak drama, bezbroj slika i ideja, izgrađujući svoje veliko delo i sebe u velikog autora.

Šta reći o Deaku sada pre nego što književna, pozorišna i filmska istorija izrekne o njemu svoj sud? Bio je nadasve moderan. Bilo da je pisao poeziju, prozu ili drame, uvek je prelazio granicu novoga. Veliko znanje služilo mu je samo da pretekne vreme, da ode dalje, da se zagleda u nesaznato i još neviđeno.

Granica je njegova glavna tema. Granica kao geografski i politički pojam ali i kao ljudska trauma, granica između ljudi, granica u samim ljudima, povlačenje i rušenje granica, život na granicama, život bez granica, granično, bezgranično. Kao što za jednog drugog velikog mađarskog pisca Janoša Hercega reče Miroslav Antić: „Da bi neko bio naš, mora pisati za nas i o nama". Ferenc Deak je to činio. Pisao je na mađarskom, srpskom, francuskom. Ni u tome nije trpeo granice.

On je kreator nekih zvezdanih subotičkih trenutaka. Dok naše polusrušeno i poluizgrađeno pozorište igra svoju najozbiljniju dramu do sada, ako ne i tragediju, još u starih Subotičana odjekuje onaj aplauz 25. februara 1969. godine posle praizvedbe Deakove drame „Áfonyák" (Borovnice). Ta je predstava pobrala sve važne nagrade, Deak čak i Sterijinu, vinuvši subotičko pozorište u zvezde.

Nisu ga štedeli: ni nagradama, ni pokudama. Nagradama javnim: Zlatnom arenom za scenario filma „Breme", Forumovom nagradom, Nevenovom, nagradom za životno delo, pregrštom prvih nagrada, počasni je građanin Subotice ... A pokudama i kaznama izrečenim i neizrečenim, tajnim, koje je samo on osećao, prećutkivanjem, skidanjem s repertoara, ogovaranjem, zaboravom... Proglašen je autorom crnog talasa zbog scenarija za film „Breme" za koji je pre toga dobio Zlatnu arenu. A onda i on bio zahvaćen crnim političkim talasom. Tako je, kaže on sam u svojoj biografiji, prolazio između kritike i politike, a sve što je radio svedoči o njegovim usponima, tragedijama i padovima. Već uobičajeni opis radnog mesta stvaralaca i u nas. Od trnja do zvezda, i obrnuto; od nepodobnog do ambasadora, pa opet.

Bio je hrabar, načinjao teme o kojima se ćutalo. Cenili su ga i jedni i drugi, i napadali - i jedni i drugi. Pre nekoliko godina je Muci Draškić na mađarskom režirao u subotičkom Narodnom pozorištu njegovu dramu  „Határtalanul" (Bezgranično). To kao da i nije bila predstava, bio je prenos života, uživo. Na srpskom drama nikada nije pripremljena. A trebalo je.

Da  čujemo još jednom Deakove stihove iz „Epistole samoće":

Nikada nisam bio ni brdo

ni gaj, ni mila

pitomina.

Nekako uvek glavom nadole, naopako,

ali sav svet puna srca sam voleo.

I uz batine, i niz poljupce

sejao seme trave svilenice

da - koliko već sutra, ako tako dođe

zaljubljeni svoja tela mogu da odmore.

Ferenc Deak je uspešno rušio granice sve do ove između života i smrti. Njegov pasoš je istekao, ali nama s ove strane granice ostaju putovanja njegovim velikim delom.

Slava mu.

Deák Ferenc halálhírére

Vicsek Károly

Drága Barátom,

első játékfilmünkben,  PARLAG-ban (1974) hangzik el ez a bibliai idézet: „A földet pedig senki el ne adja örökre, mert enyém a föld: csak jövevények és zsellérek vagytok ti nálam".

Föld, jövevények, zsellérek... ezeket a témákat variáltad egy életen át: a szinpadon, irodalmi műveidben, játékfilmjeidben. És mi odacsapódtunk hozzád: színészek, operatőrök, zeneszerzők, technikusok... a szinházi és filmes szakmák 40-50 művelője, mestere. Magyarok... akik először kaptunk lehetőséget, hogy mozgóképen is megörökítsük azt a világot, amelyben élünk. Megtanultuk, hogy a mi igazi műfajunk a siker... Történeteid segítettek megértetni velünk a világot, amelyben élünk.

Második játékfilmünkről (Trófea, 1979) egy német kritikus azt írta, hogy bemutattuk a „szocialista inkvizíciót". Az 1984-ben készült tv-film, a Fajkutyák ideje, egy egész korszakot nevez a nevén.

„A fajkutyák ideje jövend!" - mondja a film főhőse. És eljött ez az idő. Az irástudatlan partizánok kiiskolázott, pedigrés fiai újra xsellérekké nyomorították ezt a népet.

Feri barátom, Te is megérted, megszenvedted a fajkutyák idejét. Filmjeid hősei gyakran nem tudnak változtatni tragikus sorsukon, és önként távoznak az élők sorából. Nem akarnak másoknak fájdalmat okozni, embertelen életet élni: átdobják a kötelet a gerendán, magukra gyújtják a házukat, szívüknek szegezik a pisztolyukat...

Hosszú éveken át barátkoztunk a halállal, a halál esztétikájával. Utolsó szabadkai találkotásunkon nem tudtuk megbeszélni, hogyan is legyen a búcsú... a morfiuminjekciók nem segítettek, hogy végigbeszéljük a dolgokat. Nem hittük, hogy ez az utolsó...

A Tarcal hegyi házunk teraszáról az égre törő cédrusaim között látható a Duna, Újvidék, Bácska. Ma, amikor jelentették a hírt, köd borult a tájra... A bibliai személyek halálát égzengés jelzi, megreped a föld... Shakespeare-nél megindul az erdő... Nálunk elered az eső...

Újvidék, 2011. október 23. (Megjelent a 7 Nap október 26-ai számában)