A tévé, a rádió néhány napig csak erről beszélt, így hát nekem is meg kellett néznem. A hírek szerint a paparazzo hiénák végre egy igazi botrányos fényképet készítettek Paris Hiltonról, a híres hoteltulajdonos család szőke csemetéjéről. Hogy is történt az egész? Egy meleg estén

A most már DVD-ként megvehető meztelen hancúrozással szerzett hírnévnek köszönhetően Paris hirtelen keresett tévésztár és fotómodell lett. Eddig két tévésorozatban, jó néhány 30 másodperces videoreklámban és néhány filmben is szerepelt. Így nem is lepett meg, hogy egy háromszázötvenmillió dolláros vagyonnal rendelkező hotelörökös csak úgy szórakozásból lezseren szétrakja a lábait, és nemi szervét kínálja analízisre. Nem tudom, Európában minderre hogyan tekintenek, de itt nálunk ez már szinte normálisnak számít. Mi ezt puszta önreklámozásnak nevezzük. Mert mély meggyőződésem szerint itt erről van szó. Egy okosan kitervelt és precízen kivitelezett propagandáról. Egy olyan világban, ahol mindent pénzben mérnek, egyáltalán nem tartom szokatlannak, hogy egy unatkozó, de elég jóképű milliomos lány szexszimbólumként akar betörni a köztudatba. Ha egy szimpla, de mesterségesen nagy mellű, még mesterségesebben szőke, nem túl tehetséges tévészínésznőnek a pornográfia határait súroló nászúti huncutkodásai keresett világsztárt tudtak csinálni Pamela Lee Andersonból, akkor egyáltalán nem meglepő, hogy a Hilton-birodalom egyik örököse szexszel indul a világba. Egy olyan világba, ahol  állandóan eladásra kell kínálni valamit. Ötleteket, arcokat, teljesen mindegy, akármit, amiért a vásárló hajlandó fizetni. Mert mit is jelent igazából sikeresnek lenni egy olyan fogyasztói társadalomban, mint az Egyesült Államok? A remekművek megalkotásához szükséges művészi tehetség vagy a tudományos kutatáshoz és újításhoz nélkülözhetetlen képzettség mit sem ér, ha a nap végén nem lehet eladni az árut. A művész esetében festmények, könyvek, dalok, filmek, a kutatóknál és feltalálóknál pedig új gyógyszerek, ipari és háztartási masinák és szerkentyűk vagy új gyártási technológiák jelentik az árut. De reklám nélkül nemcsak ezeket, hanem még gyémántot sem lehet eladni. Ha egy tömegfogyasztásra szánt újdonságot nem hirdetnek kellőképpen, piaci értéke nagyban csökken, és eladása veszélybe kerül. Nálunk gyakran megesik, hogy a fogyasztók zöme nem mindig a legjobb kocsit, hanem sok esetben a legjobban reklámozott kocsit veszi meg. Ez a törvény minden árura vonatkozik, legfőképpen azonban a szórakoztatóiparra. Teljesen érthető tehát, hogy az elenyésző reklámpénz miatt csak minimálisan hirdetett klasszikus zenei koncertekre sokkal kevesebben járnak, mint az agyonreklámozott pop-, rock-, country- vagy hiphop-eseményekre. Hollywood aranykorában, a harmincas évek közepén, minden stúdiónak volt saját reklámirodája, amelynek kizárólag az volt a feladata, hogy saját filmjeiről és sztárjairól szóló történetekkel traktálja a különböző pletykalapokat abban a reményben, hogy több néző megy majd a filmszínházakba. Ez a hatvanas években megváltozott, és attól kezdve a paparazzók által tálalt, a legtöbb esetben szennyes áru - értsd a színészek mocskos magánélete - lepte el a magazinok fedőlapjait. Úgy látszik, egy képzettebb és most már nem annyira naiv olvasóközönségnek elege volt a stúdiók által teremtett realitásból, és inkább a színészek igazi életéről akart többet tudni. Ekkor derült ki, hogy sok szerelmes film férfi főhőse homoszexuális; ekkor hallottunk először alkoholista és kábítószer-élvező színészekről, és ekkor tudtuk csak meg, hogy ki kinek volt a titkos szeretője. Egyszóval a riportok gyakran nem a sikeres bemutatókról, hanem különböző botrányokról számoltak be. Megkezdődött a bulvárlapok aranykora, mely szerintem még most is nagyban tombol, mert mi mással lehet magyarázni a féligazságot, sőt néha pofátlan hazugságot publikáló magazinok népszerűségét és nagy példányszámát? Ehhez a TV,  a rádió és újabban az internet is nagyban hozzájárult. De mindez mikor kezdődött?

Emlékezzünk csak vissza a CNN kábeltévé-társaság bemutatkozására 1980-ban. Műsortervükben azt ígérték, hogy 24 órán át KIZÁRÓLAG híreket fognak sugározni. Igen ám, de nem számoltak azzal, hogy még egy olyan bolond világban is, mint a miénk, nagyon nehéz mindig friss, érdekes és izgalmas híreket találni. A hírek ugyanis nem futószalagon érkeznek folyamatosan. Ha nem történik semmi, akkor egyszerűen nem történik semmi! Emiatt az első években a CNN veszteséggel üzemelt, és a csődtől az első öbölháború mentette meg. Akkoriban naponta történt valami új, izgalmas és tragikus Irak csataterein, Izraelben és Kuvaitban. Volt mivel kitölteni a 24 órát. Ahogy a háború véget ért, és a kedélyek lenyugodtak, a most már állandóan friss hírekre rászoktatott nagyközönség továbbra is várta a nap minden időpontjában a harsogó újdonságokat. Csakhogy békeidőben nem volt lövöldözés és látványos bombázás. Így valami mással kellett teletömni minden nap ezernégyszáznegyven percét.  Ekkoriban kezdtek riportokat közölni filmfesztiválokról, bemutatókról, új tévésorozatok bemutatóiról, valamint rockkoncertekről. Film- és tévészínészek, pop-, country- és hiphop-sztárok mind-mind helyet kaptak a napi hírekben. Ez odáig fajult, hogy ha nem volt miről beszámolni, a valamikor ismert és közkedvelt, de most már szinte vagy teljesen elfelejtett sztárokról szóló sztorikat is leadták, mert hírnek számítottak. Ezt a gyakorlatott később az MTV, a VH-1, sőt az ABC, NBC, CBS és a FOX tévétársaság is gyorsan elfogadta és bevezette. Az utóbbi tíz évben oda jutottunk, hogy minél botrányosabb volt a hír, attól függetlenül, hogy semmilyen befolyása nem volt mindennapi életünkre, annál többet beszéltek róla. O. J. Simpson híres futballista gyilkossági pere, Elvis Presley lányának, Eve Marie Presleynek Michael Jacksonnal való házassága, válása, később újabb házassága Nicolas Cage-dzsel, Angelina Jolie házassága Billy Bob Thorntonnal, hogy csak a leghíresebbeket említsem, mind nagy hírnek számítottak. Ezért a hisztériáért ki a hibás? A haszontalan híreket állandóan követelő és boldogan fogyasztó amerikai közönség vagy a minden hájjal megkent paparazzók, akik szégyentelenül vadásznak hírességek privát pillanataira, és azt mint kuriózumot kínálják föl komoly szellemi eledelként? Azt hiszem, mindketten egyformán hibásak. De ha jobban belegondolok, és erre talán csak az idősebb korosztály emlékszik, a hírességek bulvárlapok általi leleplezése már régóta velünk van. Emlékezzünk csak vissza a Skorpió szigeten félmeztelenül napozó Jackie Onassis fotóira vagy Sarah Fergusonról, Fergie hercegnőről és egy csomó más, kevésbé ismert modellről vagy színésznőről megjelent kompromittáló fotókra. Mint egy olcsó kábítószer, a hírességek magánéletéről készített fotók az utóbbi években mindennapi használati cikké váltak. De a Hilton-örökös mindenkit lepipált, és meztelen, borotvált lábaköze egy újabb fejezetet nyitott a nyugati társadalom dekadenciájának nagykönyvében. Az egészben az a különös, hogy eddig a fotók nagyban ártottak a hírességek karrierjének. Paris esetében, aki nem egy híresség, hanem csak egy borzasztóan gazdag unatkozó örököslány, a kompromittáló fotó nagyban növelte hírnevét és keresettségét. Minden sikerre éhes fiatal sztár egy ilyen ingyenes reklámra vágyik. Gondoljunk csak bele, nem kell drága pénzért propagandaügynökséget fogadni, így egy garasba sem kerül az egész, és világszerte mindenki tudja a nevedet. Persze a trükk abban van, hogy egy ilyen közismeretséget minél előbb nagy pénzzé kell tenni. Mert a közönség gyorsan felejt, így addig kell verni a vasat, amíg meleg. Ezt Bill Clinton orális szeretője, Monica Lewinsky - aki a tévéműsorokban való szereplések után könyvet írt, és bejárta vele a nyugati országok nagy részét - gyorsan megtanulta. Ma már senkit sem érdekel a sztorija. Annyiszor hallottuk már, hogy megcsömörlöttünk tőle. A fogyasztókat mindig valami új botrány, valami új kompromittáló póz vagy sztori érdekli. Paris esetében is először a videoszalag került napvilágra, utána jöttek a tévé- és filmajánlatok. Ezután mi következik? Ez a Hilton lány vagy nagyon buta, vagy nagyon rafinált és számító. Ha jobban belegondolok, inkább az utóbbira szavazok. Úgy látszik, nem elég gyorsan jöttek a filmajánlatok, ezért kellett szétrakott lábakkal újból fölcsigázni a közönség érdeklődését. De ez persze csak az én elméletem. Mivel nem tudom bizonyítani, csak elmélet marad. Majd csak a jövőben válik el, hogy Paris Hilton botrányos fotói egy tomboló ifjúság emlékei vagy egy nagyon okos reklámhadjárat termékei voltak-e. Mindenesetre Parisnak sikerült bekerülnie a botrányos gazdag hírességek klubjába. Mindörökre.

(2004)

(Amikor a szöveg íródott, az említett honlapon - www.boobdex.com - még aktuális volt a szövegben leírt fénykép, de ma már azon a helyen nem nagyon lehet a nyomába járni. Ha nem is pont az, de a     http://www.naughty.com/news/paris_hilton/sex_video/Paris_Hilton_Hairy_Upskirt_Picture.php címen lényegében nem különböző fénykép található; /a szerk. megjegyzése/)

Hozzászólások

Hozzáadás Keresés

Hozzászólás
Név:
Email:	do not notifynotify
Website:
Tárgy:
UBBKód:	-szín-világoskékfeketekékrózsaszínszürkezöldvilágoszöldbarnasötétkékolivaszínlilapirosezüstzöldeskékfehérsárga -nagyság-aprókicsiközepesnagyóriás
	Please input the anti-spam code that you can read in the image.

 

3.26 Copyright (C) 2008 Compojoom.com / Copyright (C) 2007 Alain Georgette / Copyright (C) 2006 Frantisek Hliva. All rights reserved."