Az Amerikából elinduló, majd az egész európai kontinensen végigsöprő filoxéravész jelentékeny hatást gyakorolt Magyarország szőlő- és borgazdálkodására, mivel 1885-re a 625 ezer kat. holdnyi területből 350 ezer kat. hold pusztult el. A kártevő ellen többféle módszerrel próbáltak meg védekezni, de legalkalmasabbnak az immunis homokba történő telepítés bizonyult.

Francia kezdeményezéseket követően Magyarországon is jelentős mértékben megnőtt a homoki szőlőterületek nagysága, ami 1897-re elérte a 140000 kat. holdat. A telepítők között szép számmal képviseltették magukat úri birtokosok, polgárok, iparosok, kereskedők és értelmiségiek is, akik a nagyüzemekhez hasonlóan gyakran korszerű termesztési eljárások alkalmazásával illetve új fajták meghonosításával tűntek ki.[1] Horgos-Királyhalom[2] esete szépen példázza azt, hogy a nagytőke miképpen kapcsolódott be a homoki szőlőkultúra fellendítésébe, aminek a gyakorlatban bevált technikája az volt, hogy a vállalkozó több száz, esetleg több ezer holdat vásárolt meg. A terület egy részét részletfizetés ellenében 2-6 holdas darabokban felparcellázta a föld nélküli szegény vagy elszegényedett családoknak, a fennmaradón pedig a saját magára számára létesített nagyüzemi telepet.[3]

A 3000 holdas pusztát a Kárász család 1890 táján adta el holdanként 30 forintért Ormódi Bélának,[4] akinek az üzlethez bécsi bankok támogatását sikerült megszereznie.[5] A pénzember a homokot ezt követően főleg a szegedi külső határ kisparasztjai között parcellázta fel a vásárlási ár kétszereséért, akiknek a vétel alkalmával csupán csak öt forintot kellett fizetniük, a fennmaradó összeget 12 év alatt törlesztették. A puszta leghitványabb részét, mintegy 200 holdat a Magyar Szőlőtelepítő Részvénytársaság telepítette be szőlővel, amelynek irányításával Zauner Richárdot bízták meg, aki a klosterneuburgi szőlészeti akadémián szerzett szakirányú képesítést magának, később pedig a budafoki állami borpincéknél tevékenykedett. A borászati szakember feladata annak ellenőrzésére is kiterjedt, hogy a parcellát vásárlók betartják-e a szőlőtelepítésre vonatkozó szerződésbeli előírásokat. Ezen kívül ingyenes tanácsokkal látta el az új birtokosokat a korszerű szőlészeti eljárásokkal kapcsolatban.[6]

Úgy tűnik, hogy a királyhalmi szőlőtulajdonosok egy része nem telepedett le helyben, vagyis extraneus birtokos volt, ami azt jelentette, hogy területeik művelését szakavatott alkalmazottra bízták, aki felügyelte a munkafolyamatok elvégzését. Ormódi Béla, Heinrich József és Szarvady Lajos Szegeden, Szobonya Bertalan Adán, Rombay Zsigmond Pankotán, Batizy Endre Nagyszőllősön, Korossy Emil Szabadkán Ormódi Vilmos pedig Budapesten élt.[7] A területek betelepítése a következő módon alakult: Heinrich József 1890-ben 10, 1892-ben pedig 17 kat. holdat ültetett, szőlészetét 40 kat. holdra tervezte. A Magyar Szőlőtelepítő Részvénytársaság 1895-ben telepítette be az első, 1896-ban pedig a második száz hold szőlőt. A birtok tulajdonosai feltehetőleg  Ormódi Béla, Eisenstädter Ignác szegedi, Kiss Mór nagybecskereki, Ormódi Lajos debreceni, Ormódi Vilmos budapesti, valamint Nasé Jahn, Schönau Frigyes és Nasé I. C. bécsi lakosok lehettek, akik közösen fektették be tőkéjüket a vállalkozásba.[8]

A Borászati Lapokban napvilágot látott tudósítások a szőlőültetés technikáiról is helyenként megemlékeznek. Általánosan bevett gyakorlatnak számított, hogy a telepítést megelőzően a területet rigolírozták, azaz a talajt teljesen megfordították.[9] Rombay Zsigmond birtokán a szőlőültetés előtt mintegy 70 cm mélyen forgatták meg a homokot. A Magyar Szőlőtelepítő Részvénytársaság esetén a telepítés költségeit tovább növelte az, hogy a fordításnál a cserebogárpajorokat a munkások a földből kiszedték, amiért külön díjazásban részesültek. A terület előkészítését négyszögölenként 2-2 ½ krajcárért végezték, 1000 darab pajor után pedig 2 forintot kaptak. A kártevők összegyűjtésére azért mutatkozott szükség, mivel szőlő gyökereivel táplálkozva a tőkéket teljesen elpusztíthatták. A Rombay Zsigmond és a Heinrich József által létrehozott szőlőbirtokokon a telepítés előtt a homokbuckákat elegyengették, a mélyedéseket pedig gondosan feltöltötték. Heinrich József még arra is ügyelt, hogy a felszín elmunkálását követően az ültetvény megfelelő lejtése megmaradjon. A talajadottságok következtében a birtokosoknak a homok megkötéséről is gondoskodniuk kellett, mivel a viharos erejű szél hatalmas károkat okozhatott. Rombay Zsigmond úgy kívánt védekezni, hogy a szőlő körül két sor gyümölcsfát ültetett. Ormódi Béla a szél pusztításai ellen szintén gyümölcstelepítéssel próbálkozott, birtokát ugyanis alma-, körte-, kajszi- és őszibarackfákból álló gyümölcsös vette körül.

A telepítés során a birtokokat különböző nagyságú, 1, 3 holdas, illetve 1 hektáros táblákra osztották, amelyeket 4 és 5 méter széles utak öveztek. A Magyar Szőlőtelepítő Részvénytársaság ültetvényén a sorok 125, a szőlőtőkék pedig 100 cm távolságra feküdtek egymástól. Ormódi Béla birtokán mind a sor- mind a tőketávolság 1 méter volt.[10] Horgos-Királyhalom szőlőbirtokai immunis talajon jöttek létre, ami védelmet nyújtott a filoxéra kártétele ellen. Ormódi Béla és a Magyar Szőlőtelepítő Részvénytársaság telepét sima vesszővel ültette be, amit a homokban a szőlőgyökértetű nem tudott megtámadni. A részvénytársaság birtokának betelepítése során fafúrót és az ún. iszapolási technikát alkalmazták, ami azt jelentette, hogy a lyukakat vízzel teleöntötték, melynek eredményeként a föld tökéletesebben hozzátapadt a vesszőkhöz.

A Horgos-Királyhalmon létrejövő telepeken többféle fajtát termesztettek, birtokonként eltérő arányban fehér és kék, valamint csemege- és borszőlők váltakoztak. A fajtaállományt áttekintve azt láthatjuk, hogy a korábban elterjedt, főként tömegbort adó szőlők helyett az úri-polgári birtokosok olyan szőlőféléket honosítottak meg, amelyek korábban ismeretlennek számítottak a Dél-Alföldön.[11]

A Magyar Szőlőtelepítő Részvénytársaság területén a csemegefajták aránya elérte a 78%-ot, ami azt jelentette, hogy mintegy 140 magyar holdon termesztettek Fehér és Piros saszlát, a fennmaradó részre pedig borszőlőket (12 hold kövidinka, 6 hold Piros veltelini, 5 hold olasz rizling, 3 hold Mustos fehér) telepítettek. Ormódi Béla birtokán Piros illetve a Fehér saszlán kívül Muscat lunel, Nagyburgundi, Piros veltelini, Passatutti, Zöldszilváni, Kadarka és Kövidinka fajták tenyésztek. Heinrich József saját telepére mintegy 167 féle szőlőt ültetett, amelyeket a következő csoportokra osztott a Borászati Lapokban megjelent tudósítás: 1. Különféle csemegeszőlőfajok (pl: Ezeréves Magyarország emléke, Kossuth Lajos, Halápi szagos, Imperial, Genuai, Zsidóországi rózsa stb.) 2. Saszla-fajok. 3. Szagos vagy muskotályfajok (pl: Muscat Jézus, Muscat ottonel, Muscat Matthiasz stb.) 4. Borfaj szőlők (pl: Bánáti rizling, Bogdányi dinka, Kövidinka, Ménesi rózsa, Szerémi zöld stb.) 5. Amerikai fajok (pl: Riparia portalis, Rupertris monticola). Rombay Zsigmond birtokán fehér (Olasz rizling, Kövidinka, Mustos fehér stb.) és kék borszőlőket (Nemes kadarka, Nagyburgundi), valamint csemegefajtákat (Chasselas rouge, Muscat lunel stb.) termesztett. Szinte mindegyik telepen külön fajtagyűjtemény is létesült, ami nemcsak a birtokosok szőlészet iránti szenvedélyét, hanem kísérletező kedvét is jól példázza, mivel a homokon ki akarták próbálni az egyes szőlőfajták tűrőképességét, alkalmazkodását.

1906-ban kapták meg a királyhalmi szőlősgazdák a hegyközségük[12] megalapítására vonatkozó alispáni engedélyt, amely 517 kat. hold és 1400 négyszögölnyi területet ölelt fel. Az alapító okiratot és a hegyközségi törvény másolatát a Szentesi Levéltárban található Csongrád megyére vonatkozó iratanyag őrzi. Érdekes, hogy a Borászati Lapok 1899. augusztusában arról tudósított, hogy a homokpusztán birtokos közösség alakult, amelynek elnöke Rombay Zsigmond, jegyzője Szobonya Bertalan, pénztárnoka Sághy László, hegybírája pedig Lakó Mihály volt.[13] Az 1899 és az 1906 között eltelt hét esztendő arra utalhat, hogy valami okból kifolyólag a hegyközség működésképtelenné vált, majd az 1900-as évek közepén újjáalakult. A tagok által birtokolt szőlők nagyságát illetően azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Ormódi Béla a megvásárolt homokpusztát egy magyar holdanként, azaz 1200 négyszögölenként parcellázta fel. A számba vett tulajdonosok közül csupán csak ketten bírtak kisebb területtel, a többség 3 kat. holdnál nagyobb szőlővel rendelkezett, ami egyértelműen árutermelő szőlő- illetve borgazdálkodásra utal. A Magyar Szőlőtelepítő Részvénytársaság 150 kat. holdas birtokán kívül kiemelkedik a gazdák közül Ormódi Béla 101, Szobonya Bertalan 37, Tóth Henrik 30 és dr. Rombay Zsigmond 22 kat. hold szőlőterületével.

Ormódi Bélát és vállalkozó szellemű társait a szőlészkedés iránti érdeklődés mellett természetesen a termésből remélt haszon is vonzotta. A rendelkezésre álló forrásokból világosan látszik, hogy a jövedelem leginkább csemegeszőlő eladásából származott, ami a legfontosabb bevételi forrást jelentette. A Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara tudósításai részletes felvilágosítást adnak arra vonatkozólag, hogy a királyhalmi homokpusztáról mekkora mennyiségű csemegeszőlőt szállítottak el.[14] A beszámolók különösen értékesek, hiszen feltüntetik azokat a városokat is, ahol az árut értékesítették. 1896-ban 33 167, a rá következő esztendőben pedig 67 000 kosár (1 kosár=5-7 kg) csemegeszőlőt vettek meg a kereskedők, ami 1897-ben 120 ezer forint értéket képviselt. 1901-ben a részvénytársasági és az Ormódi-féle telepről 65 000 kosárban, mintegy 3650 mázsa étkezési szőlőt szállítottak el. Az 1902-ben szüretelt termés értéke az előző évhez képest ugyan csökkenést mutatott, ám az 530 000 korona még mindig jelentős pénzösszegnek bizonyult. A birtokosok nagy gondot fordítottak a csemegeszőlő piaci előkészítésére, amely nagy mértékben hozzájárult az értékesítés sikeréhez. A részvénytársaság Dél-Tirolból, Meran vidékéről szerződtetett alkalmi munkásokat, akik a Saszla különleges csomagolását végezték. Heinrich József birtokáról a termést olyan 4 kg-os kosarakban szállították el, amelyeket hántolt fűzfavesszőből készítettek.

A rendelkezésünkre álló források segítségével könnyen megrajzolhatjuk a Királyhalmon termelt szőlő értékesítési körzetét, azaz számbavehetjük azokat a településeket, ahova évről évre rendszeresen szállítottak kisebb-nagyobb mennyiségben az áruból. A termés zömét az Osztrák-Magyar-Monarchián belül adták el, de Németországba, főként Berlinbe is jutott a szőlőből. Az 1896-ban elszállított 33 617 kosár szőlő Budapestre, Bécsbe, Prágába, Berlinbe, Lembergbe, Krakkóba, Kassára, Kolozsvárra és Szamosújvárra került. 1902-ben a termés két legfontosabb felvevő piaca Bécs és Budapest volt, de nagyobb mennyiséget vittek Észak-Magyarországra, Galíciába, Felső-Ausztriába és Erdélybe is. Az étkezési szőlő értékesítési feltételeinek a megteremtéséhez jelentékeny módon hozzájárult a jól kiépített vasúthálózat, melynek segítségével akár több száz kilométerre is könnyen eljuthatott az áru. Az étkezési szőlő mellett a Királyhalmon termelt bor is jelentős jövedelemhez jutatta a birtokosokat, amelynek nagy részét közvetlenül a kierjesztést követően főként a szomszédos alföldi vármegyékben értékesítették, de budapesti és bécsi vendéglősök, kocsmárosok és borkereskedők is szívesen vásárolták. Szarvady Lajos helyi szőlőbirtokos és kamarai elnök beszámolójából világosan kiderül, hogy ez nagy mértékben annak tudható be, hogy a gazdák a minőségi fajtákat részesítették előnyben, valamint nagy gondot fordítottak a borok megfelelő kezelésére. A csemegeszőlő szállítását segíthette elő a Szobonya-féle rácsos vagonberendezés, amelynek a MÁV megvásárolta a szabadalmi jogát. A találmány jelentős mértékben hozzájárult a vasúti kocsik hiányának a mérsékléséhez, mivel 100 métermázsa árut lehetett a korábbi 30 helyett elhelyezni a raktérben.

A homoki szőlőkultúra kibontakozása Horgos-Királyhalmon a földterületek nagyarányú parcellázása révén valósulhatott meg, amely Ormódi Béla tevékenységéhez és személyéhez kapcsolódott szorosan. A szegedi bankárt és vállalkozó szellemű társait a szőlészkedés iránti érdeklődés mellett természetesen a termésből remélt haszon is vonzotta. A tulajdonosok egy része nem telepedett le helyben, vagyis extraneus birtokos volt, ami azt jelentette, hogy területeik művelését szakavatott alkalmazott irányíthatta. Az úri-polgári birtokosok korszerű termesztési eljárásokat alkalmaztak, amelyek nagy hatást gyakoroltak a környék parasztgazdáira, akik sok esetben csak néhány száz négyszögölnyi szőlőt műveltek. A fajtaállományt áttekintve azt láthatjuk, hogy a korábban termesztett, főként tömegbort adó szőlők helyett olyan fehér illetve csemegefajtákat honosodtak meg, amelyek korábban ismeretlennek számítottak a Dél-Alföldön. A rendelkezésre álló forrásokból világosan látszik, hogy a jövedelem leginkább a birtokon termelt étkezési szőlő értékesítéséből származott, ami a legfontosabb bevételi forrást jelentette. Nagy részét az Osztrák-Magyar-Monarchián belül adták el, de Németországba, főként Berlinbe is jutott a termésből.

[1] Für Lajos 1983. 48.

[2] Az 1883-as királylátogatás kapcsán kapta a Horgos-Királyhalom elnevezést a Szeged-szabadkai vasútvonalon elhelyezkedő megálló, ahonnan Ferenc József fiákeren utazott Ásotthalomra, az erdészeti szakiskola felavatása céljából. A Szeged-szabadkai országút nyugati oldala ugyanakkor a Szeged-Királyhalom nevet nyerte el. Horgos-Királyhalmot a trianoni békeszerződés következtében Horgossal együtt elcsatolták Magyarországtól, 1946-ban pedig kormányrendelet révén kapta a Bački Vinogradi elnevezést. Bálint Sándor 1976. 183.; Juhász Antal 1989. 108.; Nagygyörgy Zoltán 2003. 350-351.

[3] Égető Melinda 2006. 59

[4] Ormódi Béla (1831-1917) 1851-től élt Szegeden, ahol bankárként tevékenykedett. Habermann Gusztáv 1993. 206.

[5] Habermann Gusztáv 1992. 206.

[6] Zaunert Sághy László követte, aki kádármesterből vált borászati szakemberré. A szakítás feltehetőleg azért következett be, mivel Ormódiék nem nézték jó szemmel Zauner újabb és újabb kezdeményezéseit, amelyek komoly pénzbefektetést igényeltek. A szakember később Petőfiszálláson saját magának 4, Pitricsom pusztán pedig a Pallavicini uradalom egyik bérlőjének, egy Landesberg nevű szegedi lakosnak 40 holdat telepített. Bálint Sándor 1976. 575.; Für Lajos 1983. 63.

[7] Évi jelentés (1891) a szegedi kereskedelmi és iparkamarai kerület közgazdasági viszonyairól. 1892. 60.

[8] A Borászati Lapokban gyakran jelentek meg beszámolók a királyhalmi pusztán újonnan létrejövő szőlőbirtokokról, amelyeken korszerű gazdálkodás folyt. Heinrich József homoki szőlőtelepe Királyhalmokon 1896. 118-120.; Magyar Szőlőtelepitő Részvény-Társaság 1896. 126.; Ormódi Béla szőlőtelepe Királyhalmokon 1896. 135.; Rombay Zsigmond királyhalmoki immunis homok szőlőtelepe 1896. 139.

[9] 1870 táján mégcsak az úri-polgári birtokosok alkalmazták e sok esetben költséges eljárást, ami 1890 és 1900 között vált általánossá. Égető Melinda 2001. 551.

[10] A 19-20. század fordulóján a szakemberek irányításával létesített nagyobb üzemekben igyekeztek úgy telepíteni a szőlőket, hogy a sor- és a tőketávolság közelítsen az élettani és a korszerűbb termelési eljárások által támasztott követelményekhez. A szőlészeti újítások bevezetésében élen járó birtokosok a sortávolságot 80-100-120 cm-re, a tőketávolságot pedig 60-80-100 cm-re növelték. Für Lajos 1983. 145.

[11] Szeged környékén a 19-20. század fordulóján a két legelterjedtebb szőlőfajtának a Magyarka vagy más néven a Szlankamenka illetve a Kadarka számított, amelyek közül az előbbi szolgáltatta a fehér bor alapanyagát, utóbbiból pedig siller készült. Szűts Mihály 1914. 177.

[12] A filoxéravész okozta válságos helyzet enyhítése céljából jött létre az 1894. évi hegyközségi törvény, amelynek Miklós Gyula országos borászati kormánybiztos javaslatai képezték az alapját. A rendelkezésnek köszönhetően az 1900-as esztendő végéig 40 vármegye 583 településén összesen 712 hegyközség alakult, Csongrád megyében 1901-ig csak Szentesen jött létre birtokos közösség.  Vásárhelyi Zoltán 1901. 5-6.

[13] Borászati Lapok 1899. augusztus 20. 618.

[14] Évi jelentés (1896) a szegedi kereskedelmi és iparkamarai kerület közgazdasági viszonyairól. 1897. 37., Évi jelentés (1897) a szegedi kereskedelmi és iparkamarai kerület közgazdasági viszonyairól. 1898. 49., A Szegedi Kamara évkönyve (1901.) a kerület közgazdasági viszonyairól. 1902. 57.