Arról tűnődtem, hogyan pereg el felettünk az idő kereke és mennyi mindent szalasztottam el megtudakozni csak mert soha nem voltam kommunikatív. Zárkózott, meghúzódó magatartásom miatt, elmulasztottam beszélni a lóval szántó bácsikával a martonosi határban, a tanya udvarán álló szlovák nénikével a Pobedánál, a kapitányréti halőrrel, akire éjjeli ködben eltévedve törtem rá legendás téli kerékpártúrámon, vagy elhunyt apósommal a tanyai életről, amelyben felnőtt. Arról gondolkodtam, mennyire húztam az időt, hogy felkeressem a 80 éves bácsit, a sándori osztrák-magyar könyvelő fiát, aki régi könyveket akart nekem ajándékozni, de mire felkerestem már kómában feküdt. Fájt, hogy soha nem ismerhettem meg Csornai Richárd bácsit, aki utolsó éveit Szabadkán élte vagy Székely Tibort, akivel egszer iskoláskoromban együtt mentünk be egy könyvesboltba. Bántott, hogy nem lehettem ott legalább Sturc Béla bácsi temetésén. Sajnáltam, hogy nem lehettem többet Zolnai Albert bácsival, akinek a temetésére már eljutottam... Az egyszerű emberek és életük kutatói a "nagyok" lassan kivesznek, s velük együtt egy világ, amit hátrahagyott dokumentumaikból sohasem ismerünk meg igazán. Arra gondoltam, mily nehezen szánom rá magam akár egyre idősödő apámmal is bejárni a csávolyi határt, ahol felnőtt, vagy Bezdán környékét ahol idősebb bátyám született. Mindemellett, hogy a helyzet még súlyosbodjon, olyan időszak felé haladunk, amikor mindent tolerálunk, de semmit nem értékelünk, amikor mindent szabad, de minden egybeolvad és az üreslelkűek hadseregének felszínes világa uralkodik. Örvendetes a tény, hogy a millenium környékén számos kiadvány foglalkozott tanyavilágunkkal, gyökereinkkel, ethnográfiai értékeinkkel, ökológiai kérdésekkel, felszíni vizeinkkel, növény- és állatvilágunkkal, de ez a generáció kezd elveszíteni valami nemeset, valami fontosat. A szívem egy darabja vész el régi épületeink minden lebontott téglája nyomán, de az ilyesmi már csak a magamfajta zúgolódó "utolsó mohikánok" problémája.

Az említett újabbkori irodalomban a város északi és keleti oldalán húzódó területek jelentőségével elég sokat foglalkoztunk, a média már-már közhellyé faragta a "nagy" területek, a Palicsi-, a Ludasi-tó, a homoki erdők vagy a Horgos környéki (maradék) puszta imázsát.

De van a déli-délnyugati területeknek egy olyan elfelejtett szférája, amit Sturc Béla postumus megjelent könyvében "löszpusztagyepek töredékeinek" nevez és a legértékesebb, fajokban leggazdagabb, történelmi tájegységeknek tekint. Azt írja: "Fitocönológiai leírás erről a területről, tudomásom szerint, még hiányzik". Vagyis köznyelvre leforditva: részletes növénytani leirás. Ennek oka egyszerűen az, hogy mindenki a homokpuszta- és sziki társulások kutatásával foglalkozott, mert - mint írja Sturc - "flórában sokkal gazdagabbak és változatosabbak".

Figyelmet érdemelnek, elvégre ezek az ősi löszpuszták adták Vajdaság híres mély termőrétegű szántóföldjeit. Nagy baj volna, ha elhagyott tanyák és vasúti töltések mentén húzódó, lassan fölmorzsolódó maradványfoltjainak egy négyzetméterét sem hagynánk meg az utókornak. Mert fennáll annak a lehetősége, hogy ezekkel a helyi jellegű természeti értékekkel úgy járjunk, mint az amerikaik, akik majdnem kiírtották nemzeti címermadarukat, a fehérfejű rétisast. Milyen jó (és reálisan kivitelezhető) lenne, ha a jövő biológiaórájának része lenne ezen területek megtekintése: ha a vajdasági gyerekeknek felhívhatnánk a figyelmét arra, hogy "na látod ez a rét gazdag termőterületeink őse". Félek, nemsokára odajutunk, hogy nem lesz amit megmutathatnánk nekik. Amikor a kultúrpusztán járok, és megállok egy ősgyeppel határolt hereföld mellett, mindig törekszem vizuálisan magam elé képzelni, hogyan nézhetett ki ez a hely, amikor még a szántó is löszpuszta volt. Talán a mai számítógépes virtuális realitással meg lehetne alkotni egy ilyen kép-rekonstrukcót, amely a kietlen és vad, hortobágyihoz hasonló széljárta vidéket tárná elénk.

Észak-Vajdaságot felölelő kerékpártúrázásaink Harmat Péter barátommal egy régi katonai térkép nyomán kezdődtek. Láttuk, hogy itt-vagy-ott közutaktól távoli, felkutatásért kiáltó területek vannak, ezek megismerése kihívást jelentett a számunkra. Szinte az ő rábeszélésére ültem kerékpárra, és vágtam neki az 50-60 km-es távoknak, amely csendes és amellyel jóval nagyobb területet lehet bejárni, mint gyalog. Mindig megmosolyogtam a körutak alatt megtett kilóméterekről nagy lelkesedéssel készített precíz kimutatásokat. Jó kiindulópontnak a Majomplaccon álló 0 km-es kőtől a városból a kilóméterkövek mentén a szélrózsa minden irányába elágazó "nyári utak" bizonyultak.

Néhány éve, egyik túrám után, amikor a Csikér forrásvidékét jártam be gyalog, az itt látott kisebb nádasok, erdőfoltok fajgazdagságáról számoltam be Hulló István barátomnak, akinek akkor felkeltettem az érdeklődését ezek iránt a főáram-kutatók által figyelmen kívül hagyott színfoltok iránt, amelyeket mikro-ökoszisztémáknak nevezett. Akkortájt épp ornitológiai adatokért folyt a harc, hogy a horvátok kezdeményezésére elkészüljön Jugoszlávia első madáratlasza és mivel egyre több ilyen mások által nem bejárt területről gyűjtöttem az adatokat, abban a kiváltságban részesültem, hogy a Szabadkától nyugatra eső (sokak által kihalt mezőgazdasági pusztaságnak vélt) területek madáradatait szolgáltassam. Volt itt gémes terület és gyurgyalagtelep a löszfalakban, ragadozómadarak átvonulóhelye, minden ami kell, sőt a palicsi sirályok táplálkozóterületének bizonyult. A mikro-ökoszisztéma kifejezés akkor a fejembe vésődött, s rájöttünk, hogy egyes fajok fennmaradása szempontjából ezek értékesek lehetnek. Ilyenekben gazdag a már említett nyári utak mente is: a Csantavéri-úté, melyen nyaranta pillangók színkavalkádja játszik a szélben, a Sziváci-út, ahol még hébe-hóba átszalad egy ürge, a Pacséri-út, melynek árván maradt macskakövei csillognak a lemenő nap sugaraiban, a kivágott nyárfáival pusztává tett Halasi-út, az újjáépített, Palicsot megkerülő, Alsó-Ludast és Kispiacot összekötő Velebiti-Kanizsai-Dolinei-út, a rendkívül keskeny Békovai út, ahol vonuláson tömeges a fürj, a Csantavért Topolyával összekötő út, melyen a jel irányában el lehet ugyan indulni Topolyáról, de az autóút a felénél durván utunkat állja, a Magyarországon végződő Mélykúti-út vagy a motorizáció előtt, az 1950-es években sokak által gyalog vagy lovaskocsin hetente megtett Zentai-út (ahonnan a szabadkai piacra a túró és tejföl érkezett), és a többi, mind-mind ilyen szétszórt mikro-ökoszisztémák hordozója. Ezek, s a régi magyar vasutak  seholsem szerepelnek a védelmi listákon, mert növény- és állatviláguk, állítólag, nem annyira értékes. Annyira lepusztultak, hogy leírtuk őket, pedig a sokak által mostanság divatszerüen (szóbelileg) nagyrabecsült Sturc bácsi rámutat a botanikai igazságra: az itt az elszigetelődés következtében kialakuló helyi jellegű alfajok és autohton (bennszülött) formák akár a mezőgazdaságnak is genetikiailag értékesek lehetnek.

Írásom egy tájaink szépségét föltáró esszésorozat első részeként kapta a "pusztuló vidék krónikája" címet, amit erre a témára tékénytelen voltam odabiggyeszteni. Mert nem szabad megszűnni figyelmeztetni arra, sőt riogatni azzal kapcsolatban, hogy mi következik abból ha örökre elvesznek ezek az értékeink. Vajdaság biodiverzitását maradandóan károsítjuk, amit a jövő nemzedék, akiket az enyémhez hasonló rájuk hagyott figyelmeztető írások nem nyugtatnak meg, még számon kérhet. De, hogy születésük előtt ki ne raboljuk őket, gyermekkorukat meg ne fosszuk a szülőföld ismeretétől nem tehetek mást, csak figyelmeztetek. És imádkozhatok, minden egyes területért az emberi vadság ellen, hogy valami csoda állítsa már meg a pusztító kezek ténykedését.

(Irtam Kelebián, 2004. nov. 11. javitottam Szabadkán 2009. decemberében)

(Fényképek: a szerző, Gergely József, 7 Nap)

Hozzászólások

Hozzáadás Keresés

Hozzászólás
Név:
Email:	do not notifynotify
Website:
Tárgy:
UBBKód:	-szín-világoskékfeketekékrózsaszínszürkezöldvilágoszöldbarnasötétkékolivaszínlilapirosezüstzöldeskékfehérsárga -nagyság-aprókicsiközepesnagyóriás
	Please input the anti-spam code that you can read in the image.

 

3.26 Copyright (C) 2008 Compojoom.com / Copyright (C) 2007 Alain Georgette / Copyright (C) 2006 Frantisek Hliva. All rights reserved."